Auður Ava Ólafsdóttir: Hegek

Auður Ava Ólafsdóttir

Hegek

Ford. Rácz Katalin | Polar Könyvek

Negyvenkilenc éves korára az ember testét, lelkét, környezetét – egész világát – hegek borítják, melyek időnként elhalványulva, máskor lüktetően elődomborodva emlékeztetnek a begyógyult sebekre. De mit tehetünk, ha gyógyulni nem tudó, mély és fájdalmas, végzetesnek tűnő sebet ejtenek rajtunk? Ki tudunk-e lépni életünkből – átmenetileg vagy véglegesen –, hogy egy másik dimenzióban nyerjünk gyógyulást?
Van, hogy a megoldást nem lehet kikényszeríteni: magától jön, váratlanul, észrevétlenül.

A 2017-ben Izlandi Irodalmi Díjat nyert Hegek egy életerős, ügyes férfi életközépi válságát mutatja be. Jónas minden kapcsolatában kudarcot vall, magányos, és egész élete értelmetlennek tűnik a szemében. Vesz egy csak odaútra szóló jegyet egy háború sújtotta övezetbe, azzal a feltett szándékkal, hogy ott majd öngyilkos lesz. Azért választ távoli célpontot, nehogy a lánya találjon rá a holttestére. A háborúból kilábalni kezdő országban azonban nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogyan tervezte. Sebek vannak nemcsak az ő lelkén, de a háború túlélőién is, ahogyan maga a föld is sebzett az aknáktól és a sok felesleges pusztítástól. Azonban, ahogy az lenni szokott, a sebeken hegek képződnek,
és lassan megindul a gyógyulás.

A Hegek nyelvezete a skandináv irodalom jellegzetesen tömör stílusjegyeit hordozza.
A párbeszédek legfontosabb elemei azok, amelyek nem hangzanak el, az elbeszélő részek pedig
csak annyit mondanak, amennyit nagyon muszáj. Mégis, az olvasó pontosan tudja, mi történik,
miért történik, miért úgy történik, ahogy. A sodró elbeszélés messze túlmutat egy jómódú,
demokratikus és fejlett világból érkező férfi és az elmaradott, tönkretett és anarchikus
állapotokban élő helyi lakosság szembeállításán. A kérdés nem az, hogy kinek a problémája
súlyosabb, hanem hogy ki hogyan próbál kikecmeregni belőle. Bár a halál központi témának
tűnik, kevés életigenlőbb olvasmányt találhatunk manapság a polcokon.

A Hegeket 2018-ban méltán jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjára, amely a skandináv
országok legrangosabb irodalmi elismerése. A szerző, Auður Ava Ólafsdóttir 1958-ban született,
Párizsban művészettörténetet tanult. Első regénye 1998-ban jelent meg. Pályájával kapcsolatban
egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy bár későn, negyvenéves korában jelent meg első műve –
amelyet eredetileg nem is szánt kiadásra –, úgy érzi, új és talán éppen a kései kezdés miatt friss
hangot képvisel az izlandi irodalomban. Könyveit a világ sötétsége ellen írja, hangot szeretne adni
azoknak, akiknek hangját egyébként nem hallani.

Részletek a regényből:

„Kicsempéztem már hét fürdőszobát, összeszereltem öt konyhabútort, tudok halszálkás
parkettát lerakni, és több duplaüveges ablakot is kivertem kalapáccsal. De nem rombolok,
javítok, megjavítom a dolgokat. Ha valaki megkérdez, miért csinálom, amit csinálok, azt
válaszolom, hogy egy nő kérte.
Szorosan megölelem Vatnalilját.
Mondanék neki még valamit, de csak annyi sikerül, hogy:
– Tudtad, hogy az ember az egyetlen állat, amelyik sír?
Elvigyorodik.
– Nem, apa, nem tudtam. Azt hittem, az egyetlen, amelyik nevet.”

---

„Harmadszor is próbára tesz, ahogy lepedőt húzunk:
– Senki sem jön ide pihenni – mondja, és a szemembe néz.
Felegyenesedem. Az ágy két oldalán állunk.
Tudni akarja, mit csinálok itt. Azonkívül, hogy segítek neki lepedőt húzni.
Ha leülnénk ezzel a rózsaszín cipős fiatal nővel és összehasonlítanánk a hegeinket, a
megsebzett testünket, ha összeszámolnánk, kiben hány öltés van, ő nyerne. Ami rajtam van,
szinte semmi, nevetséges karcolások. Még akkor is ő nyerne, ha lenne egy nyílt, szúrt seb
az oldalamon.

– Ide senki nem jön csak úgy.
Ugyanezt mondta a zoknis férfi is.
Néhány napja nem láttam. Mintha valami üzletről beszélt volna az ország belsejében.
– Rengeteg olyan ember van, mint maga, aki félreérti az életet – mondta legutóbb.
Úgy tűnik, én magam sem tudom, miért létezem.
– Tulajdonképpen meghalni jöttem – mondom ki váratlanul.
A lány a szemembe néz.
– Beteg?
– Nem.
Biztosan vár valamiféle magyarázatot.
– Hogyan halna meg?
– Öngyilkos akarok lenni. Még nem tudom, pontosan hogyan.
– Értem.
Nem tudom, mit ért.
Most mondjam neki, hogy vannak olyanok a világon, akik meg akarnak halni, mert nem
tudják elviselni a történteket? Ez lenne az egyik leghosszabb mondat, ami az utóbbi két
hétben kijött a számon.
– Miért nem maradt otthon?
Nem azt kérdezi, hogy nem jobb-e hegyek között meghalni.
– Nem akartam, hogy a lányom találjon rám.
– És én? Engem nem akarna megkímélni?
– Sajnálom. Nem tudtam, hogy itt lesz, se maga, se a kisfia. Nem gondoltam, hogy
találkozunk. Akkor még nem ismertem – teszem hozzá, és hirtelen feltűnik, milyen
jelentéktelenek a szavaim.
Mégse mondhatom ennek a fiatal nőnek, akinek az életén kívül semmije nincs, hogy el
vagyok veszve. Hogy máshogy alakult az életem, mint ahogy vártam. Ha azt mondanám,
olyan vagyok, mint bárki más, szeretek, sírok, és szenvedek, valószínűleg azt válaszolná,
hogy tudja, mire gondolok. ”