Golnaz Hashemzadeh Bonde: El kell mondanom
Golnaz Hashemzadeh Bonde
El kell mondanom
Ford. Bogdán Ágnes | Park Könyvkiadó
Nahidot felveszik az orvosi egyetemre, aminek örömére a büszke család nagy ünnepséget szervez neki. Aznap este találkozik jövendőbelijével, Maszuddal. Nem sokkal később kitör a forradalom, mely a fiatalok számára felér egy csillagzáporral. Halhatatlannak érzik magukat, ám úgy tűnik, a szabadságért olyan árat kell fizetniük, amilyenre álmukban sem gondoltak volna. Ha nem akarnak mindent elveszíteni, menekülniük kell Iránból.
Harminc évvel később az alig ötvenéves Nahid Stockholmban várja a halált. Dühös a betegségére, az orvosokra, az életre és a lányára. Mindenre, aminek köze van a harchoz.
De amint egy élet kihuny, megszületik egy másik. Talán mégsem volt minden hiábavaló?
Nahidnak gyakran eszébe jut a menekülésük. Eltűnődik, vajon jól tették-e? Évtizedek
távlatából, amikor már minden kusza, nehéz erre válaszolnia. Kíméletlen őszinteséggel számol be a hibákról, melyeket elkövetett, a kérlelhetetlen anyai szeretetről és a következő nemzedékbe vetett hitéről.
Az El kell mondanom egy csodálatosan szépen megírt anya-lánya regény, melyben veszteség
és életöröm vibrál, szorongás és félelem, mellyel előbb vagy utóbb mindannyiunknak szembe
kell néznünk.
Golnaz Hashemzadeh Bonde 1983-ban született
Iránban. Kisgyerekként szüleivel együtt menekült
Svédországba. Hun är inte jag (‘Ő nem én vagyok’)
című regényével 2012-ben debütált. Alapítója és
ügyvezetője egy marginalizáció ellen küzdő
nonprofit szervezetnek. Férjével és kislányával Stockholmban él. Magyarul ez az első könyve.
„Hogy tehettük ezt vele? A pici babánkkal, akit a világon mindennél jobban szerettünk, aki arra volt hivatott, hogy pótolja az elveszett világokat. Ha tudtuk volna. Ha tudtuk volna, hogy így végződik. Hogy elszakítjuk a gyökereitől, a családunktól, messzire visszük, és aztán meghalunk. Elhagyjuk. Magára hagyjuk egy olyan országban, amely nem az övé. Mert nem az. Bármennyire is svéddé vált. Itt nincs senki, aki gondját viselné úgy, mint ha otthon
maradtunk volna. Mit tettünk vele?”