Karin Bojs: Az én európai családom

Karin Bojs

Az én európai családom

Ford. Harrach Ágnes | Typotex Kiadó

Mindannyian ismerünk őskori leleteket, tanultunk Samuról, a Szeleta- vagy az Altamira-barlangról, ám az egykor ott élők – modern emberek, neandervölgyiek vagy esetleg mások – mindennapjairól már keveset tudunk. Pedig manapság egyre többen vagyunk kíváncsiak arra, honnan jöttünk, kik voltak az őseink.

Karin Bojs 2013-ban vásárolja meg egy családfakutatásra specializálódott cég DNS-tesztjét, a néhány héttel később kapott elemzésből pedig sok érdekesség derül ki számára: többek között, hogy a lakhelyéhez egészen közel él valaki, akivel génállománya alapján szoros rokonságban áll, és hogy számi ősei vannak. Ez utóbbi meglepetésként éri, mert a családjukban sosem esett szó arról, hogy lettek volna számik a felmenőik között. Jobban végiggondolva viszont nem csoda, hogy nem tudtak róla, hiszen alig akad olyan, aki néhány generációnál régebbre vissza tud nyúlni az ősei sorában, az annál korábban élőket a történelem távoli homálya fedi. Keveset tudunk róluk, pedig a nyomaik telepöttyözik a térképet, és a szívós kutatóknak, no meg a föld alatt és a múzeumok mélyén megbúvó leletek sokaságának köszönhetően elmerülhetünk az emberiség hajnalának kalandos történeteiben.

Bojs fejest ugrik a kalandba: franciaországi barlangrajzok kerülnek elő, egy furulya az Alpokból, a túlélésben furcsa mód egykor kulcsszerepet játszó varrótű, hosszúkás vagy harang alakú cserépedények, különös temetkezési szokások (többek között ködös hajnalokon vízen úszó emberfejek formájában), fókabőr hajók, az egyoldalú táplálkozás és túlzott májfogyasztás miatt A-vitamin-túladagolásban meghalt csecsemő, az egyik első fűszerünk, a kányazsombor, pirított mogyoró, vastag kagylóhéjrétegek, sör, háziasított kutyák és macskák nyomai, vikingek vagy éppen a Stonehenge. Ezek a leletek és az első földművesek történetei adják a szisztematikusan összerakott eurázsiai puzzle apró darabjait, amelyek segítségével megérthetjük, kik voltak az őseink és hogyan éltek. Elvégre nem meglepő, hogy génjeink valahol a múltban összekötnek bennünket, európaiakat, az örökségünk közös. Ezt az örökséget pedig a szerző egy nagy folyóhoz hasonlítja, amely szétárad és összefolyik, néhol vízesésként zubog, máshol pedig búvópatakként merül alá. De árad mindenhol, mint a víz. Az élet vize.

Pogonyi Ildikó