Bemutatkozik az új dán nagykövet

VD: Máris említett problémákat: globális felmelegedés, jogállamiság, bevándorlás, hogy a koronavírusról ne is beszéljünk. Mi van még?

EVL: Hát igen, ha ez nem volna elég, ott van a biztonságpolitikai helyzet is. Jövőre lesz a NATO-csúcstalálkozó, amelyen a kiberbiztonságon túl az EU és Kína, illetve az új amerikai kormányzat közötti kapcsolatokról esik majd szó. A védelmi politika tekintetében fontos kérdés, hogy az Egyesült Államok növelni fogja-e a katonai kiadásait, és hogy milyen lesz a viszony Oroszországgal. Utóbbiban pedig Magyarország geopolitikai helyzetéből kifolyólag is kulcsszereplő, így számunkra a magyar álláspont nagyon lényeges.

VD: Szerény keretek között ugyan, de tavaly ünnepeltük a dán–magyar diplomáciai kapcsolatok 100 éves évfordulóját. Kiemelkedik valaki vagy valami a közös történetünkből?

EVL: Nagy ünnepséggel szerettünk volna megemlékezni, de erre sajnos nem került sor, így az északi országokkal közösen videót készítettünk a diplomáciai kapcsolatainkról. Ekkor szembesültem igazán azzal, mekkora szerepet játszott Povl Bang-Jensen, akiről nem olyan régen dokumentumfilmet is forgattak. Ő volt a másodtitkára annak a bizottságnak, amelyet 1956 után hoztak létre a Magyarországon történtek kivizsgálására, és nem adta ki a feletteseinek a titkos meghallgatásokra behívott százegynéhány forradalmár nevét, mert attól tartott, hogy a szovjetek meghurcolják a tanúk családtagjait. Később Bang-Jensent rejtélyes körülmények között agyonlőve találták egy parkban. Nagyon meglepő volt számomra, hogy a Külügyminisztériumban mellszobra van, és hogy sok politikus ismeri az életútját. De a közös történetünk fontos része az a sok magyar is, aki Dániába költözött. Ennek mindenki nagyon örül, mert a magyarok remekül integrálódnak, és sokat beletesznek a közösbe. A mi vidékünkön is voltak magyarok, akiket mindenki jól ismert. Azt hiszem, kulturális tekintetben általában nagyon jók a rezgések a két nép között.

VD: Kívülről nézve az északi országok homogénnek tűnnek. Belülről is?

EVL: A közös értékek valóban összekötnek minket, például ugyanúgy gondolkodunk az éghajlatváltozás vagy a női jogok tekintetében, és külsőre is hasonlónak tűnhetünk. Viszont sokszor nem veszik figyelembe, hogy nem minden ország tagja az Európai Uniónak, Svédország és Finnország pedig a NATO-nak sem, így például a nagy EU-s kérdésekben inkább a többi tagállammal dolgozunk együtt, nem összészaki szinten. De a nyelv is összeköt minket: hiába beszéli mindenki a magáét, tökéletesen megértjük egymást. A finneket kivéve.

VD: Biztos ez? Hiszen az északi filmekben gyakran épp a döcögő interskandináv kommunikáció az egyik fő humorforrás.

EVL: Rendben, belátom, biztosan vannak olyan norvég dialektusok, amelyeket nem értenék, de ha skandináv kollégákkal találkozom, mindent megteszek, hogy ne kelljen angolul beszélnünk. Előfordul, hogy az északi országokban a dánokat az észak olaszainak hívják. (Nevetünk.) Valószínűleg arra gondolnak, hogy túl sokat beszélünk, és egy kicsit szervezetlenek vagyunk, én viszont ezt nagy bóknak veszem. Északi olasznak lenni annyit jelent, mint jobban élvezni az életet. Földrajzilag egyedül mi kapcsolódunk Európához, az Unióhoz 20 évvel a többiek előtt csatlakoztunk. A svédeknek sok nyersanyaga és nagyvállalata van, a norvégoknak pedig kőolaja, de nekünk ott a nyitott gazdaságunk és kereskedelmünk, elsősorban Európával. Különbség még az is, hogy csak Norvégiával vagyunk érdekeltek a sarkvidéken. Itt a nyersanyagok és a katonai jelenlét kérdése rettentően fontos. Illetve, arra se gondol soha senki, hogy mi vagyunk Kanada második legnagyobb szomszédja, 3000 km tengeri határral. Grönlandot mindössze 25 km választja el Kanadától.

VD: Jöjjenek a kötelező személyes kérdések. Miért lett diplomata?

EVL: Nem volt gyerekkori álmom diplomatának lenni, de mindig is érdekelt a politika. Otthon fontos volt a közélet, így a politológiát választottam, majd Brüsszelbe mentem gyakornoknak. Amerikában újságírást és nemzetközi tanulmányokat hallgattam, de tanultam Németországban is. A diplomácia egy volt a lehetőségek közül, mehettem volna valamilyen nemzetközi céghez is. Végül azért lettem diplomata, mert ebben a közegben mindig is jól éreztem magam. Ismerem az erősségeimet és a gyengeségeimet, és bár nem szándékosan, de megszereztem a feladathoz szükséges hátteret, és a személyiségem is illik hozzá. Beláttam, hogy 5-10 évre lehetetlen előre tervezni. Szóval, ha lehetőség nyílik arra, hogy valami érdekeset csináljunk, ragadjuk meg! A családomhoz szoros kötelék fűz, tárgyakhoz viszont nem. Vagyis nem izgat, hogy a ház, amiben élek, az enyém-e. Egyszerűen foghatom a bőröndömet és elköltözhetek. Persze a munkámat és a családomat figyelembe véve. De lenyűgöznek a különböző kultúrák is, amelyeket lehetőségem nyílik belülről is megismerni. Ehhez a munkához nyitottságra van szükség, arra, hogy az ember szívesen kössön újabb és újabb ismeretségeket. Vagy kíváncsi legyen például Magyarországra, arra, hogy miért gondolkodnak úgy a magyarok vagy a magyar kormány, ahogyan. Azt olvastam, hogy egy átlagos dán az élete során öt helyen lakik, ami nem olyan sok ahhoz képest, hogy én már több mint 15-ször költöztem. Nem a tárgyak számítanak, hanem a jelen. És jelenleg Magyarország nagyon fontos hely a világon, így örülök, hogy itt lehetek.

VD: Mit szeretne elérni az itteni szolgálata alatt?

EVL: Nem hinném, hogy hatalmas változásokat tudnék elérni. Mindenesetre azt látom fő feladatomnak, hogy még szorosabbra fűzzem Magyarország és Dánia diplomáciai kapcsolatát, fenntartsam a nyitott dialógust, segítsem az itteni dán cégeket és a magyarokat Dániában, illetve hogy a dán nyilvánosság valós képet kapjon a magyar helyzetről. Azt hiszem, az is feladata egy nagykövetnek, hogy az országot, ahol kiküldetésben van, a saját szemszögéből próbálja megérteni. Minél többekkel kell találkozni, és a vidéket is meg kell ismerni. Végre kaptam autót, szóval alig várom, hogy szétnézzek az országban.

VD: Hogyan tölti a szabadidejét?

EVL: Igyekszem minél többet mozogni, egy edzőterembe is beiratkoztam. A munka ugyan sok időmet kitölti, és gyakran esténként is vannak kötelezettségek, de a futást és az edzést be tudom iktatni. Amíg lehetett, sokat teniszeztem. És persze olvasok. Legutóbb épp Povl Bang-Jensenről, mert szerettem volna jobban megismerni az 1956-os eseményeket, amikor a szovjetek a szuezi válság kellős közepén szállták meg Magyarországot. Miért nem tett senki semmit? Miért fordítottak annyi energiát valami egészen másra, miért nem jött senki segíteni? Nagyon sok politikus említi meg ezt. Persze tanultam róla régebben és most, a felkészülésem alatt is, de annyira érdekes a történet, hogy többet akartam tudni. És hát, az irodalom az egyik legjobb módja annak, hogy megismerjünk egy országot, szóval igyekszem minél több magyar vonatkozású könyvet olvasni.