Thomas Erikson: Pocsék főnökök

Thomas Erikson

Pocsék főnökök

Ford. Patat Bence | Animus Kiadó

„A főnök az, akit követnem kell, a vezető az, akit követni akarok” – áll valahol a könyv elején, hangsúlyozandó, hogy egy jó főnök-beosztott viszony mindent felül tud írni: nem támogató vállalati kultúrát, rosszul összerakott szervezetet, arrogáns kollégákat, túl sok feladatot. A jó főnök partner, inspirációs forrás, fáklyavivő és szellemi vezér. Kár, hogy ritka, mint a fehér holló, és valószínűleg a miénk sem épp ilyen, hanem ellenkezőleg: csak a saját fontosságával van elfoglalva, miközben ő maga sem elégedett, stresszeli a sok beosztott, akikre semmit sem lehet bízni, akik helyett minden döntést neki kell meghozni és akik minden piszlicsáré üggyel őt bosszantják. De hogy is van ez?! Mintha kibékíthetetlen ellentét lenne közöttük. Vagy csak nem értik egymást?

Thomas Erikson, aki hosszú évek óta foglalkozik a témával, a kommunikációra esküszik: a szereplőket a másik oldal bőrébe bújtatva hozza az „ellenfeleket” egymáshoz közelebb. Szerinte, ha nem szeretnénk fölösleges egyeztetésekre és a problémák nem megfelelő szintű kezelésére időt pazarolni, miközben az igazán fontos szakmai feladatok háttérbe szorulnak, meg kell próbálnunk megérteni a másik gondolkodásmódját. A jó vezető a másik szerepére és viselkedésére koncentrál. Mindez pofonegyszerűnek tűnhet, mégsem megy egyik napról a másikra; munka és idő kell hozzá.

Ami pedig Erikson típusait illeti: ott a piros, a kemény főnök; a sárga, akinél mindennek úgy kell működnie, ahogyan ő akarja; a kék, aki képtelen változtatni; és a zöld, a szabálykövető. És persze ezeknek számos kombinációja. Ha pedig valaki főnökként olvassa a könyvet, szintén kap útmutatást, ugyanis a beosztottak is színes kategóriákba sorolhatók. Ennek megfelelően persze annak is hasznosak lehetnek a svéd szerző tanácsai, aki kollégáival szeretné megtalálni a hangot. Bónuszként pedig Eriksontól is megerősítést kapunk, hogy a jó csapat sokszínű.

A típusok tisztázása után elindulhatunk az együttműködéshez és kellemes közös munkához vezető úton – bár ehhez előbb meg kell ismernünk a másik motivációját (van egy rossz hírünk: nem mindig sikerül), a fejlődési szakaszait, a kulturális közegét, a… „Te jó ég, ez egyre bonyolultabb” – gondolhatnánk, de csak semmi pánik, a könyv nagyszerű, olvasmányos és kézzelfogható példáin keresztül rengeteg jó tanácsot kapunk a pocsék főnökök, no meg a stresszes beosztottak kezelésére. Tökéletes recept nem biztos, hogy létezik, és lehet, hogy a sok jó tanács ellenére néha vargabetűket is kell majd tennünk, de ne feledjük: érdemes, már csak azért is, mert a járványhelyzetnek köszönhetően másról sem szól az életünk, mint újratervezésről, megértésről, tanulásról és továbblépésről. Persze ha nincs kedvünk, ki is hagyhatjuk az olvasmányt. Akkor viszont készüljünk: lehet, hogy megmaradunk örökös panaszkodónak, aki rendre megmérgezi az őszinte baráti beszélgetéseket. Pedig jobb a kellemes társalgókhoz tartozni és azokhoz, akik szeretik a munkájukat, és akik azzal a főnökkel dolgozhatnak, akit követni akarnak.

Pogonyi Ildikó