Magyarország svéd szemmel

VV: Svédország melyik részéről származik?

TS: Egy Nässjö nevű kisvárosból, ami egy vasúti csomópont Smålandban. Nyolcéves koromban a nyugati parton fekvő Halmstadba költöztünk, majd egyetemistaként Uppsalában éltem, ezt követően pedig Stockholmban.

VV: Említette, hogy több országban is élt. Milyen előnyökkel és nehézségekkel jár a külföldre költözés?

TS: Mindenképpen az előnyei közé sorolnám, hogy a családdal olyan kalandokat élhettünk át, amikben másképp valószínűleg nem lehetett volna részünk: új kultúrákat, új embereket ismerhettünk meg, különböző rendszerek működésébe nyerhettünk bepillantást. Nehézséget jelent viszont, hogy az embernek mindig mindent előről kell kezdeni, ha egy új országba költözik. Annyi mindent meg kell tanulnunk, amit különben természetesnek vennénk: orvost, fogorvost találni, bankszámlát nyitni, üzletekben eligazodni stb. Emellett meg kellett értenünk, hogy muszáj tartani a kapcsolatot a családdal és az otthoni gyökereinkkel, hogy legyen egy szilárd alap, amire építhetünk.

VV: Mit hiányol leginkább Svédországból?

TS: Két dolgot: a sós medvecukrot és a kaviárt. (Nevet.) Viccet félretéve, leginkább a nyári hónapok hiányoznak Svédországból. Különösen a hosszú-hosszú júniusi esték, amikor sosem megy le a nap; a szabadban ülhetünk akár este tízig-tizenegyig, és még mindig világos van. Különleges érzés, amit sehol máshol nem tapasztalhattunk meg.

VV: Volt olyan hobbija, amit feladni kényszerült azzal, hogy ideköltözött?

TS: A feleségemmel mindketten nagyon szeretünk kertészkedni. Sajnos persze így, hogy egy adott országban csak pár évet töltünk – bérelt házban, aminek a kertjéhez talán hozzá sem szabad nyúlnunk –, sosem lesz igazi élmény a kerti munka. Ezt a hobbit tehát kénytelenek voltunk valamennyire feladni, bár cserepes növényeink azért vannak még, és cipeljük is őket magunkkal mindenhová.

VV: Milyen kapcsolata volt Magyarországgal, mielőtt ideköltözött volna?

TS: Az egyik iskolatársam édesapja magyar volt. 1956-ban költözött Svédországba, és feleségül vett egy svéd nőt. Szóval csak akkor volt valamennyi kapcsolatom Magyarországgal, amikor néha találkoztam ennek a barátomat az apukájával.

VV: Mi volt az első benyomása Magyarországról? És változott ez az évek alatt?

TS: Először 2000 júniusában jártam Magyarországon egy nyaralás alkalmával. A legelső benyomásom az volt, hogy ez az ország csak úgy hemzseg a történelemtől, méghozzá olyan kézzelfogható módon, amit más országokban nem tapasztaltam. Budapest az elmúlt hat évben robbanásszerű fejlődésen ment keresztül, sok helyet újítottak fel, de az eredeti benyomásom továbbra is megállja a helyét. Ha lemegyek a parlament előtti holokauszt-emlékműhöz, máig megérint, amit ott látok és átélek.

VV: Ismert sztereotípiákat Magyarországról, mielőtt először idelátgatott? Beigazolódtak ezek?

TS: Be kell ismernem, hogy nem tudtunk sokat az országról, mielőtt idejöttünk. Emlékszem, a költözés előtt a kollégáim megjegyzéseket tettek: „Minek mész te Magyarországra? Ott mindenki bánatosan hegedül! Te, aki ilyen hihetetlenül vidám és pozitív vagy, tényleg ezt akarod?” (Nevet.) Van persze némi szomorúság a magyar népzenében és a történelemben, de emellett elképesztően sok az öröm és a lendület is. Talán nekem is volt pár hasonló előítéletem az ideköltözésünk előtt, de ezek nem igazolódtak be teljesen.

VV: Most pedig itt él. Miért maradtak végül itt?

TS: Néhány Svájcban töltött év után szerettem volna kipróbálni magamat az egyik leányvállalatunk ügyvezető igazgatójaként. A főnököm egy szép napon aztán feltette a kérdést: „Nos, Thomas, mit szólnál Magyarországhoz?” Gyakorlatilag azonnal, gondolkodás nélkül igent mondtam. Figyelmeztetett ugyan, hogy nem lesz egyszerű Magyarországon dolgoznom, de én bele akartam vágni.

VV: Mennyi ideig tartott hozzászoknia az itteni élethez?

TS: Volt már ugyebár némi tapasztalatunk a költözködésben, így nagyjából 3-4 hónapba telt belejönnünk. Bár már rutinosak vagyunk, azért minden alkalommal kell egy kis idő, hogy kiismerjük magunkat a városban, a gyerekek megszokják az iskolát stb.

VV: Mihez volt a legnehezebben hozzászoknia?

TS: A nyelvhez, azt hiszem. Volt egy nagyszerű tanárom az első pár évben, aki segített a nyelv és a kultúra elsajátításában. Jelenleg mondhatjuk, hogy egész sokat megértek, de sajnos nem tudom úgy kifejezni magamat magyarul, ahogyan szeretném. Talán ez is a legnagyobb akadálya annak, hogy beilleszkedjünk a magyar társadalomba: itt nem olyan könnyű kommunikálnunk az emberekkel, mint olyan országokban, ahol meg tudjuk értetni magunkat a helyiek nyelvén. Mindenesetre jó érzés, amikor hallgatom a rádiót vagy a híreket, és megértem a kontextust, még úgy is, ha nem ismerek minden egyes szót. A magyar a legbonyolultabb nyelv, amivel valaha próbálkoztam, és úgy gondolom, egy külföldinek ezt a nyelvet a legnagyobb kihívás megtanulnia.

VV: Van kedvenc magyar szava?

TS: Van egy tipikus magyar szó, ami talán más nyelvben nem is létezik, ez az édesanya. Nagyon érdekes szó. Van egy másik kedvencem is: amikor néhány éve munkahelyet váltottam és magyarul mondtam búcsúbeszédet a kollegáimnak, beleírtam, hogy Magyarország mindig a szívem csücske lesz. Olyan nagyszerűen hangzik, amikor egy számunkra kedves emlékről beszélünk, és azt mondjuk, örökre megőrizzük a szívünk csücskében. Ez az én két kedvenc magyar kifejezésem.

VV: Le tudná írni Magyarországot egyetlen szóval?

TS: Nehéz kérdés, de talán a rugalmasság lenne a legjobb szó. Igazán lenyűgöz a rugalmasság és a kreativitás, amivel Magyarországon találkoztam. Meglehet, ez részben abból ered, hogy közvetlenül előtte Svájcban éltünk, ami egy különösen szervezett és strukturált ország.

VV: A tipikus magyart pesszimistának tartják. Mennyire egyezik ez az ön tapasztalataival?

TS: Valóban látok egy pesszimista mélypontot, ami a kapcsolatokat és a diskurzusokat jellemzi, ugyanakkor ezen könnyen lehet változtatni. Mindenre van megoldás, ha van elég kreativitás és rugalmasság. Azonban ha az ember nem hajlandó átlépni ezt a bizonyos pesszimizmusküszöböt, sosem lesz képes új dolgokat kipróbálni. Ez persze minden országban más-más kulturális jelenségekhez köthető. Az is igaz, hogy én túlzottan optimista vagyok, tehát viszonylag könnyedén tudom kezelni a pesszimizmust. (Nevet.)

VV: És bizonyára mindenkit felderít a hozzáállásával.

TS: Igen, de ez talán annak is köszönhető, hogy érdeklődést mutatok Magyarország és a magyar kultúra iránt. Van bennem valamiféle elemi kíváncsiság, emiatt is kezdtem magyarul tanulni, amikor ideköltöztem. Az itteniek ezt nagyon rokonszenvesnek találták, még úgy is, hogy csak egy bizonyos szintig jutottam el benne, és később fel is adtam, mert túl nehéznek találtam. Azt hiszem, egész más fogadtatásban részesül az ember, ha látják rajta, hogy komolyan veszi az itt tartózkodást, ha hosszútávon gondolkodik a munkájában és abban, ahogyan a kapcsolatait építi.

VV: Milyen viszony fűzi a magyar társadalomhoz?

TS: Két külön életet élünk itt Magyarországon. Az egyiket a munkában, ahol kifejezetten közeli kapcsolatba kerülök a magyar társadalommal – a Magyarországi Svéd Kereskedelmi Kamara elnökeként a munkám közelebb hozott az országhoz. Ezen kívül a gyerekeim nemzetközi iskolába járnak, így a másik életünket akkor éljük, amikor más itteni családokkal töltünk együtt időt. Örülök, hogy szakmai és magánéleti oldalról is sikerült találnunk egy olyan életformát, ami rengeteget ad nekünk azáltal, hogy a magyar kultúra és a magyar társadalom részévé válhatunk. A gyerekek iskolája és a vállalat, ahol dolgozom egyaránt számos lehetőséget ad számunkra, hogy segíthessük például a kevésbé szerencsés embertársainkat. A munkahelyemen társadalmi felelősségvállalással is foglalkozunk, az iskolában pedig a gyerekek több különböző területen is végeztek önkéntes munkát – például olyan gyerekekkel és fiatalokkal foglalkoztak, akiknek extra támogatásra van szükségük, vagy ingyenkonyhán dolgoztak. Mindent egybevetve nagyon élvezem az itt töltött éveket.

VV: Ön szerint mit tanulhatnának a magyarok a svédektől?

TS: Ha általánosítanom kell, azt mondanám, hogy Svédországban mindenki lagomra [sv. sem túl sok, sem túl kevés; pont elég] és egyenlőségre törekszik, nincs olyan mértékű hierarchia, mint Magyarországon. A munkahelyén az ember akárkivel beszélhet barátilag, a feletteseivel is. A kommunikációs stílusunk nyílt és egyenes. Mindenkinek részt kell vennie a döntési folyamatokban, hogy konszenzusra juthassunk: mindenkit meghallgatunk, meg szeretnénk érteni minden véleményt, így pedig könnyű közös döntést hozni. A svédek továbbá másképp tekintenek a bizalom kérdésére is, mint a magyarok. Ha valaki a munkahelyen azt mondja, „Én megcsinálom, meg tudom oldani!”, akkor tudjuk, hogy tényleg meg is fogja csinálni – nincs szükség arra, hogy visszamenjünk és ellenőrizzük, valóban elvégezte-e a feladatát. A magyarok talán tanulhatnának abból, ahogyan a svédek és a svéd vállalatok a munkájukat végzik.

VV: És vajon a svédek mit tanulhatnának a magyaroktól?

TS: Talán egy kis rugalmasságot. Ugyan mi svédek viszonylag ügyesen alkalmazkodunk, a magyarok kreativitásából magunkra szedhetnénk valamennyit, hogy ne legyünk olyan sarkosak, amilyenek időnként lenni tudunk. Ezen kívül a magyarokban van egyfajta veleszületett büszkeség a hazájukkal, a nyelvükkel és a történelmükkel kapcsolatban, ami bennünk, svédekben nincs meg ugyanúgy. Mi is megünnepeljük ugyan a svéd nemzeti ünnepet, de az egész más –megőrizhettünk volna talán valamivel többet a nemzeti büszkeségünkből. Úgy gondolom továbbá, hogy bizalmi kérdésekben a magyarok nagy mértékben alapoznak a kapcsolatokra. Itt az emberek úgy építik fel az egymás iránti bizalmukat, hogy igyekeznek jobban megismerni egymást – ez a svédekre kevésbé jellemző. Szerintem ezen a téren tanulhatnának a magyaroktól.

VV: Ön szerint mi Svédország és Magyarország közös nevezője?

TS: Rengeteg dolog köt össze minket például az innováció és a technológia területén. Nagyon sok startup-céget alapítanak Magyarországon, de a termékek és a platformok fejlesztésére való törekvés is jelentős, akárcsak Svédországban. Magyarországon régóta hangsúlyos a gyáripar, és számos vállalat alapított itt előállítással foglalkozó leányvállalatot. A termékfejlesztés és az innováció szempontjából nem elhanyagolható az sem, hogy a magyarok nagy kompetenciával rendelkeznek a technológia és a számítástechnika területén.

VV: 2015-ben megválasztották az Innovatív Gyógyszergyártók Egyesületének elnökévé, és ezzel elsőként került erre a pozícióra külföldiként. Mit gondol, milyen új perspektívákat nyitott az egyesület számára?

TS: Kutató gyógyszercégként tagja vagyunk az innovatív gyógyszeriparnak. Több éves tapasztalattal érkeztem Magyarországra, mind a helyi, mind a regionális nézőpontokat tekintve, illetve több különböző fejlett egészségügyi és díjazási rendszerben is dolgoztam már korábban. Hihetetlenül izgalmas volt az első külföldi elnökként helytállni, és úgy gondolom, várakozásainkon felül működött ez a felállás. A vezetés megfogalmazta a stratégiákat, én pedig újfajta gondolkodásmóddal tudtam hozzájárulni a kialakításukhoz – talán valamivel erősebben befolyásolt mindaz, amit Magyarország határain kívül tapasztaltam. Megnézzük, mit leshetünk el más országok rendszereiből, mi az, amit itt is honosíthatunk. Ma már egész más irányultsággal dolgozunk, illetve a kommunikációs és munkastílusunk is eltér a korábbiaktól. Örömmel kísértem figyelemmel ezt a fejlődési folyamatot, jó érzés volt látni, hogyan valósultak meg az ötleteink a gyakorlatban.

VV: Kihívásként tekintett a magyarországi munkára?

TS: Sok minden történt az elmúlt években, többek között az infrastruktúrában is, de mindig kihívást jelent külföldiként dolgozni egy olyan vállalatnál, ahol főként helyieket alkalmaznak. Időbe telik, amíg megszokja az ember, de számomra nagyon izgalmas a közös munka. Az elejétől fogva izgalmas volt megismerni a csoportot és kiismerni a folyamatokat. Egy új országban mindig sokat kell tanulnia az embernek, mielőtt új ötletek kidolgozásába kezdhetne, de ez itt viszonylag gyorsan és könnyen ment.

VV: Ön az egészségértés egyfajta nagyköveteként is tevékenykedik. Sajnos itthon nem túl széles körben ismert a kifejezés. Hogyan lehetne meghatározni?

TS: Az egészségértés – angolul health literacy – az egészségügyi információk elsajátításának, az utánajárásnak és az értelmezésnek a képessége, illetve hogy meg tudjuk változtatni az életvitelünket, ha szükséges, hogy jobb és egészségesebb életet élhessünk. Az egészségértés részét képezi az is, hogy milyen könnyedén tudunk eligazodni az egészségügyi rendszerben, hogy orvost találjunk a számunkra megfelelő időpontban. Ide tartozik továbbá, hogy ki tudjuk deríteni, betegek vagyunk-e, vagy van-e valamilyen kezdődő betegségünk, valamint hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk például a kontrollvizsgálatoknak és a védőoltásoknak. A fogalom nem volt még bevett akkoriban, amikor Magyarországra jöttem 2014-ben, így nekünk kellett magyar elnevezést találnunk neki. Összevetettük a magyar adatokat egy nagyszabású európai felmérés eredményeivel, ami rávilágított, hogy körülbelül minden második magyar ember egészségértése bír kisebb-nagyobb hiányosságokkal – így természetesen nehézségekbe ütközünk. Az egészségértés egy rendkívül izgalmas terület, ahol még rengeteg a tennivaló. A nevelés kezdődhet akár rögtön az iskolákban, de cselekednünk kell itt és most is. Fel kell nyitni az emberek szemét, hogy lássák, milyen fontos, hogy megfelelő egészségértéssel rendelkezzenek. Hatalmas munka ez.

VV: Nagyszerű, hogy ilyen gyakran tartanak előadásokat az egészségértésről különböző konferenciákon.

TS: Az Innovatív Gyógyszergyártók Szövetsége létrehozta az Egészségértés Díjat, amit olyan csoportok kaphatnak, amelyek helyi projekteken keresztül tettek jelentős előrelépést. Magyarország nem sokban különbözik más egészségértéssel foglalkozó országoktól, ám továbbra is egyike azon európai országoknak, ahol a legalacsonyabb a születéskor várható átlagos élettartam. Ezért is különösen fontos, hogy tegyünk azért, hogy javuljon az egészségügyi helyzet.

VV: Ön a vállalati társadalmi felelősségvállalásnak is komoly figyelmet szentel. Hogyan látja a magyarországi helyzetet?

TS: Kifejezetten pozitív irányú fejlődésnek lehetünk szemtanúi. A munkaadóknak kötelességük biztosítani a társadalmi felelősségvállalást, és ezt manapság el is várják tőlük a fiatalabb generációk. Az emberek számára fontos, hogy társadalmi felelősségvállalást és szerepvállalást, illetve a környezetvédelemmel kapcsolatos hosszútávú gondolkodást lássanak a helyi cégektől. Számos vállalatnak van külön bejáratú programja, amelyen keresztül például pénzt vagy felszerelést adományoznak különböző szervezeteknek vagy csoportoknak. Nem ritka az sem, hogy a cégek az alkalmazottaik kompetenciáját kölcsönzik civil szervezeketnek akár hosszabb időre is. Nagyon izgalmasnak találom, hogy a Svéd–Magyar Kereskedelmi Kamarával bevezettük az Annual CSR Awareness Week nevű konferenciát. Az eseményre mindenkit meghívtunk, aki a társadalmi felelősségvállalás területén munkálkodik, hogy közös logó és hashtag alatt tartson előadást.

VV: Ön tehát vezetőként sok magyar kollégával dolgozik együtt nap mint nap. Mik a tapasztalatai?

TS: Természetesen van némi különbség a magyar és a svéd vezetők között, de úgy gondolom, a kollégáim kifejezetten hamar elfogadták a munkastílusomat. Nagy az egyéni felelősség, ugyanakkor a közös felelősség is jelentős, ami az együttesen meghozott döntéseket illeti. Fontosnak találtam, hogy a cégen belül minden szinten leépítsem a hierarchiákat, valamint hogy a leányvállalat minden egyes alkalmazottjával személyesen is kommunikáljak. Büszke vagyok a beosztottjaimra, és mindarra, amit együtt véghez vittünk.

VV: Gondolja, hogy a magyarországi élete bármilyen módon befolyásolta az életszemléletét?

TS: Az embert mindig megváltoztatják valamilyen mértékben azok az országok, ahol valaha élt. Szakmai szempontból érdekes volt számomra, hogy testközelbe kerülhettem a magyar egészségügyi rendszerrel, és megtapasztalhattam, milyen nagyok itt a gyógyászati szükségletek. Komoly jelentősége van a rendszer jobbá tételében az adatgyűjtésnek is, amellyel hatékonyabbá tehetjük az egészségügyet. Svédországban talán természetesnek vesszük a jól működő egészségügyi rendszert, ahol minden megfelelően működik a betegellátás terén – itt viszont alázatosságot tanulhattam, amikor láttam, mennyi mindent lehetne még tenni.

VV: Kinek ajánlaná, hogy költözzön Magyarországra?

TS: Nincs kimondott csoport, akinek azt mondanám, hogy költözzön ide. Viszont számos okot fel tudnék sorolni, hogy miért érdemes: egy szép ország finom ételekkel és italokkal, fantasztikus klímával, remek üzleti lehetőségekkel, innovációkkal és együttműködéssel. Ezen kívül az ember sokra lehet itt képes, ha megfelelő kapcsolatokat épít ki különböző helyeken.

VV: Mint mondta, számos országban élt már Magyarország előtt. Ha egyetlen országot kellene választania, az Magyarország lenne?

TS: Ez elég nehéz kérdés. Szinte lehetetlen megválaszolni. Minden ország más-más értékeket képvisel, és családként számunkra ez három különböző országot és életszakaszt jelentett. Magyarország meglehetősen jó helyen áll a sorban, de a nyelvi akadály hosszútávon talán túlságosan megnehezítené a társadalomba való beilleszkedésünket.

VV: Tehát nem terveznek itt maradni a jövőben?

TS: Hét évig éltem itt, és nagyon jól éreztem magam, tehát ez valószínűleg azon múlik majd, hogy a cég milyen szerepet ajánl nekem legközelebb. Ha végezhetem Budapestről a munkámat, természetesen maradok, úgy legalább megúsznám, hogy ismét költözködnünk kelljen. De a családdal jól tudjuk, hogy a Magyarországhoz fűződő viszonyunk örökre megmarad, és ha vége lesz a világjárványnak, bármikor könnyedén visszalátogathatunk majd ide. A magyar barátaink és az itteni életünk nem lesz túl messze, a legtöbb európai városból csupán egyórányi út – vagy épp kettő, ha az ember Svédországból utazik ide.

VV: Mi fog a legjobban hiányozni Önnek, ha már nem él majd itt?

TS: Leginkább az itteni életstílus hiányozna; hogy részese lehettünk a magyar társadalomnak és berendezkedésnek, illetve a budapesti nemzetközi miliő, amihez hasonlót sem az USA-ban, sem Svájcban nem tapasztaltunk. Igazi kulturális csomópont ez a nemzetközi élettel, a követségekkel és a cégvezetőkkel, akik mind hozzájárulnak a város lüktető energiájához. Az erőteljes történelmi aspektus is magával ragadja az embert – még ha a történet nem is mindig vidám, sokat ad hozzá Magyarország lelkületéhez. És persze ne feledkezzünk meg a finom magyar borokról sem! (Nevet.)