Krimi vagy sem?

Interjú Ane Riel dán írónővel

2020. augusztus 16.

Ane Riel dán írónővel beszélgettünk,
akinek Fenyőgyanta című regénye
nemrég jelent meg magyarul
az Animus Kiadó gondozásában.

Ane Riel és első regényének magyar borítója

Skandináv Ház: 2015-ben részt vettél a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon annak apropóján, hogy első felnőtteknek szóló regényed, A liselejei hentes Dániában elnyerte a legjobb elsőkönyves krimi díját. Már akkor említetted, hogy a regényt nem is krimiként írtad. Két évvel később Fenyőgyanta című könyved sorsa is hasonlóan alakult: annak ellenére, hogy ez sem kriminek készült, elnyerte a legjobb skandináv kriminek járó Üvegkulcsot. Annak idején, Budapesten még pozitívan nyilatkoztál ezzel kapcsolatban, hiszen az első regényed jóval nagyobb figyelmet kapott „krimiként”. Mit gondolsz erről ma? Nincs eleged abból, hogy krimiszerzőként tartanak nyilván? Hogyan reagálnak erre a dániai olvasóid?

Ane Riel: Valóban, A liselejei hentest regénynek szántam, így egészen meglepődtem, amikor krimiként nyert díjat. Akkor döbbentem rá, hogy a krimi műfajába nem csak a klasszikus detektívregény fér bele, ahogyan korábban gondoltam. Azóta pedig tapasztalhattam, hogy a pontos határokról megoszlanak a vélemények.

A saját könyveimmel kapcsolatban: igen, mindben van gyilkosság és egyéb bűntények, de nem a bűnügyi szempontot állítom a középpontba. Nem azért írok, hogy egy-egy bűntényről írjak. A szereplők pszichológiája érdekel. Az emberi elme. Az érzelmek. Minden, ami egy emberben zajlik, amikor az élet ellene fordul, és végleg kétségbeesik. És igen, megesik, hogy ez egy kis gyilkosságot szül…

Más szóval: életről és halálról írok a könyveimben, nagyon is! De a gyilkosságok felderítése, a nyomozás nem érdekel. Épp ezért én magam is ritkán olvasok krimit, bár néha azt kívánom, bár többet tenném. És persze az sem segít, hogy képtelen vagyok eligazodni a bonyolult történeteken. Egyáltalán, nagyon nehezen emlékszem könyvek cselekményére – a sajátjaimat is beleértve!

A Fenyőgyantát „szépirodalmi műnek” írtam, így adták ki és mutatták be Dániában. Legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy valaki kriminek nézi – vagy épp bűnügyi regénynek, thrillernek, bár jócskán akad benne bűntény és izgalom is. Mostanra viszont már több nagy krimidíjat is bezsebelt, és csak azután jelölték végül három szépirodalmi díjra. Még ma is nehezen hiszem el.

Borzasztóan örülök a krimidíjaknak, és végtelenül hálás vagyok, hogy sok krimiolvasó megvette és elolvasta a könyveimet annak ellenére, hogy regénynek születtek. A műfaji besorolás viszont igenis gondot okoz. Azokban az országokban, ahol a kiadók krimiként vagy thrillerként tálalják a Fenyőgyantát, még nem találkoztam olyan olvasói véleménnyel, amelyikben ne kerülne elő, hogy a műfaji megjelölés többé-kevésbé félrevezető. Annak ellenére, hogy a legtöbben szerencsére odavannak a történetért.

Merthogy a „krimi” vagy „thriller” felirat a borítón határozott elvárásokat ébreszt az olvasóban, jelentsen ez izgalmas bűnügyi cselekményt vagy az azt felderítő nyomozást. Ez irányíthatja az olvasási élményt, és csalódást okozhat, ha az elvárások nem teljesülnek, ami pedig mind az író, mind az olvasó számára bosszantó.

Jobb, ha valaki meglepődik, milyen izgalmas egy regény, mint ha csalódnia kell
egy thrillerben a túl kevés izgalom, vagy egy krimiben a hiányzó nyomozás miatt.
Azt hiszem, egy regénybe minden belefér, a műfaji meghatározás viszont korlátoz.

Alapvetően szomorúnak találom, hogy mindent fel kell címkézni, bár persze értem, hogy gyakorlati okokból szükség lehet rá. Hányszor hallani, hogy valaki „csak krimiket olvas” vagy „soha nem olvas krimiket”. Mindkét csoport kétségkívül rengeteg jó olvasmányélményről marad le, és ez bosszantó. Bárcsak minden történetet olyannak olvasnánk, amilyen, és nem próbálnánk meg erőnek erejével beleszuszakolni egy adott kategóriába! Egy elefántot is nehéz belepréselni egy cipősdobozba. Nem lehetne simán csak elefánt?

A Fenyőgyanta magyarul „skandináv krimiként” jelent meg, nyilván mivel egy sor skandináv krimidíjat nyert. Megértem, hogy a kiadó így döntött, közben pedig reménykedem, hogy a magyar krimiolvasók nyitottak lesznek az eredetileg nem kriminek készült történetre, és a krimiket messze elkerülő olvasók is adnak neki egy esélyt. =)

A könyvet a dániai olvasók egészen pozitívan fogadták. Még most is napi szinten kapok visszajelzést vele kapcsolatban, pedig itt több mint négy éve jelent meg. Szerencsére úgy tűnik, külföldön is népszerű, függetlenül attól, hogy egy-egy országban milyen műfaji megjelölést kap: Angliában például a The Guardian és több nagy lap is az év legjobb könyvei közé sorolta.

SH: Regényszerzői pályafutásod viszonylag későn indult. Korábban ismeretterjesztő könyveket írtál gyerekeknek, az első felnőtteknek szóló regényed viszont 40 éves korod után jelent meg. Hirtelen ötlet volt, vagy már régóta készültél rá?

AR: Egyáltalán nem készültem rá. Hirtelen történt, amikor nem sokkal a 40. születésnapom után egy barátnőm rábeszélt, hogy induljak egy novellaíró pályázaton. Addig még nem próbáltam felnőtteket megszólítani, de legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy nagyon élvezem a novellaírást. Feltűnt az is, hogy nagy örömmel írok elképesztően durva dolgokról. A novella legalábbis tele volt bizarr eseményekkel és szörnyűségekkel, csupa olyasmivel, amivel addig egyáltalán nem foglalkoztam.

Amikor ezután biztattak, hogy írjak regényt is, azonnal nekiálltam. Az első regényem a 42. születésnapomon jelent meg.

SH: Néhány év alatt világhírű íróvá váltál: a Fenyőgyanta 26 országban jelent meg, egy sor dán és nemzetközi díjra jelölték. Híres ember a férjed (Alex Riel jazzdobos – a szerk.), de milyen érzés volt hirtelen „saját jogon” ismertté válni? Mennyi időbe telt hozzászokni? Úgy értem, minden író erről álmodik (ha nem is vallja be)…

AR: Haha, „világhírű” azért még nem vagyok! Egyáltalán nem tekintem magam híresnek, még Dániában sem, de persze sok minden megváltozott az elmúlt években.

A férjem valóban nagyon elismert a maga területén, így hozzászoktam, hogy felismerik, interjúkat készítenek vele stb., és gyakran elkísértem a turnéira. Most a saját képemet látom viszont plakátokon, amikor az országot járom és előadásokat tartok. Vicces.

Azt is viccesnek tartom, hogy harmadik személyben olvasok magamról, amikor számomra ismeretlen emberek a könyveimről diskurálnak a neten, és még véleményük is van rólam. Előfordul, hogy valaki rajongónak nevezi magát, és ez természetesen büszkeséggel és boldogsággal tölt el, de kicsit szürreális is. 21 éve egy jósnő azzal fogadott, hogy egy nap sikeres regényíró leszek, és lesznek rajongóim. Kinevettem és utópisztikusnak gondoltam, amit mondott, mert akkoriban befelé forduló és szégyenlős korszakomat éltem, semmi kedvem nem volt regényt írni. Csak miután megjelent az első regényem, jutott eszembe a régi jóslat.

Szóval igen, sok minden történt, és gyakran megcsípem magam, hogy nem álmodom-e. De általában csak hihetetlenül hálás vagyok azért, hogy van, akit érdekel a munkám.

SH: Egyedülálló a hangod a kortárs dán irodalomban. Persze nem ismerek minden szerzőt, de ez a fajta fekete humor és a nagyon furcsa szereplők inkább a dán filmre, mintsem az irodalomra jellemzők. Úgy tűnik, izgatnak a fura szerzetek, és kifejezetten kedveled őket, vagy legalábbis együttérzel velük.

AR: Köszönöm a szép szavakat. Vicces, hogy a filmet említed, mert azt hiszem, A liselejei hentes írásakor valóban inkább az inspirált, és nem az irodalom. Akkoriban 10-12 éve (!) nem olvastam már regényt, viszont egymás után megnéztem 4-5 Lars von Trier-filmet. Nagy hatással voltak rám, így Lars von Trier fanyar, sötét világa végigkísérte az írásfolyamatot.

Jól látod azt is, hogy lenyűgöznek a fura szerzetek. Izgat, hogy hogyan tudok eljutni a felismerhetőig. A furcsaság és őrültség mögött mindig jól ismert alapérzelmek bújnak meg: szeretet, irigység, félelem a veszteségtől stb. Ha elő tudom csalogatni a szereplőmből ezeket az érzelmeket, és az olvasók felismerik, van esély arra, hogy megértést, sőt akár szimpátiát ébresszek bennük – akkor is, ha az adott szereplő nem kifejezetten az a típus, mert mondjuk gyilkos.

Több olvasótól hallottam, hogy megijedtek a saját reakcióiktól a Fenyőgyanta olvasása során.

Olyan megértők voltak a szereplőkkel, hogy még a beteges tetteiket is el tudták fogadni. Például a paranoid apáét, aki mindent – túl sok mindent! – megtesz azért, hogy megvédje a családját. Alapvetően kedves és jószándékú fickó, de ezt senki sem hinné el, ha felsorolnám, mi mindent művel a könyvben! Nem szeretnék olyan történetet írni, ahol élesen elválik egymástól a jó és a rossz. Ne legyen semmi sem csak fekete vagy csak fehér. Még a legelhibázottabb dolgokban is lehet valami helyes, ahogyan egy-egy gonosz tettet is követhetnek el szeretetből. Így aztán sokszor nyúlok egymásba fonódó ellentétekhez, melyek próbára teszik a szimpátiánkat, a világhoz és a többi emberhez való viszonyunkat és megértésünket. Legalábbis velem ez történik, miközben írok. Szeretem a kihívásokat.

SH: Imádod a jazzt. Kihat ez arra, ahogyan írsz?

AR: Igen! Mondjuk az első regényem néhány sorát leszámítva nem a jazzről írok, az eszköztáram jó része viszont a zenéből ered. Persze alaposan végiggondolom a szavak jelentését és szövegbeli helyét, és a nyelvtannak is rendben kell lennie, de helyesség ide vagy oda, ha zeneileg bukdácsol egy mondat, nekem nem működik: a sántító ritmus megakaszthatja az áramlást, vagy ha két szó a megfelelő jelentés ellenére nem hangzik jól együtt. Ilyenkor muszáj átírnom a mondatot vagy a bekezdést, amíg minden a helyére nem kerül. Szerencsére nagyon türelmes szerkesztőim vannak, haha.

Alkalmazom még a jazzre jellemző rögtönzést is. Nagyon szeretek a szavakkal játszani, ahogyan egy jazz-zenész a hangokkal és dallamívekkel. Egyébként mindhárom regényem cselekménye rögtönzött – amíg egy-egy történetnek a végére nem érek, nem tudom, hogy fog végződni. Az egész írás közben alakul.

SH: A Fenyőgyanta története csodálatos, miközben félelmetes és szomorú is, de a betegség, hiány, gyász és magány ellenére mégis életigenlő. Hogyan született? Amikor írni kezdesz, mi van meg először: a szereplők vagy a történet?

AR: Ezer köszönet! A történet a semmiből bukkant elő, illetve egészen pontosan a sötétből, egy éjszaka, amikor nem tudtam aludni: egyszer csak megszólalt egy gyerekhang a fejemben, és azt mondogatta, hogy az apja megtöltötte a házat mindenféle ócskasággal, az anyja pedig annyira meghízott, hogy nem tud kijönni a hálószobából. Végül fel kellett kelnem, hogy leírjam, kiürítsem a fejemet, és végre el tudjak aludni!

Másnap reggel döbbenten láttam, hogy lényegében a következő regényem első oldalait írtam meg. Épp egy másik könyvön dolgoztam, de azonnal abbahagytam ennek a kedvéért. Nem tudtam, milyen történetbe vetem bele magam, addig meg se fordult a fejemben, hogy ilyesmiről írjak. Fogalmam sem volt, ki ez a lány és a szülei, és soha nem terveztem egy beteges gyűjtögetőről vagy egy súlyosan elhízott kövér nőről regényt írni. De kíváncsi lettem rájuk, ki kellett derítenem, kik ezek az emberek és miről is szól ez az egész. Hát, így fogtam neki a Fenyőgyantának.

A második kérdésedre válaszolva, ahogyan már említettem is, a szereplők és a lelki világuk izgat leginkább, amikor írni kezdek. Ebből bontakozik ki a cselekmény, és nem fordítva. A Fenyőgyantánál pedig a gyerekhang elsősorban azt árulta el, hogy az apja megölte a nagyanyját, így ezt mindenképp bele kellett vennem a történetbe. =)

SH: A Fenyőgyantából készült filmet sajnos (még) nem mutatták be Magyarországon. Nagyon belenyúltak a történetbe, és ha igen, hogy viselted? Milyen a szereplőidet híres színészek testébe bújva látni?

AR: Egészen elképesztő általam csodált híres színészeket az én írásom alapján készült történetben látni. Nem is tértem még magamhoz! Nagyon izgalmas figyelni, hogyan értelmezik, személyesítik meg a különböző karaktereket.

A filmadaptáció eléggé eltér a könyvbeli történettől. Húztak is belőle, hozzá is tettek, így bizonyos részeket felismerek, másokat nem. De nekem, az eredeti történet írójának jóval több különbség fel is tűnik, mint másoknak. Ehhez persze hozzátartozik, hogy ami az írást illeti, vizuális típus vagyok. Mindent a legapróbb részletekig magam elé képzelek a történet születése közben. Egészen pontosan le tudnám írni a könyvbeli család házának minden egyes zugát, szinte tégláról téglára, vagy a környéket… az utolsó kavicsig az úton… és a sok felgyülemlett ócskaságot. Ha becsukom a szemem, élesen látom az egészet. Úgy ismerem ezt a saját vizuális világot, mint a tenyeremet, és muszáj volt egy kicsit elengednem ahhoz, hogy a mozifilmre önálló alkotásként tudjak tekinteni. Ez a harmadik megnézésre sikerült csak,  akkor viszont szerencsére remek élmény volt!

SH: A Fenyőgyanta óta megjelent még egy regényed, Bæst (Bestia) címmel. Mesélnél róla egy kicsit?

AR: A Bæst Dániában 2019 őszén jött ki, és néhány hónapja jelölték egy rangos dán irodalmi díjra. Eddig hat országba adták el, például Németországba, Olaszországba és Hollandiába, de remélem, valamikor Magyarországra is eljut.

Leginkább elbeszélő prózaként tudnám meghatározni: a Dél-Európában, vidéken játszódó történet egymásba fonódó sorsokat követ. A középpontban Leon és a megmagyarázhatatlan izomereje áll, amely idővel egészen groteszk méreteket ölt. Annak ellenére, hogy a fiú nem akar rosszat tenni, bánt és fájdalmat okoz másoknak, így aztán a szülei egy idő után állatként kezdenek bánni vele.

Ott van még a 11 éves Mirko a szomszéd házból, aki beleszeret Leon anyjába, mit sem törődve azzal, hogy az felnőtt, férjes asszony. Végigkísérhetjük, ahogy az ártatlan kisfiú tinédzserré, majd felelősségteljes felnőtté érik, aki végül elvállalja a fékezhetetlen Leon felügyeletét. Egészen őrült szereplőkkel találkozunk a történetben, és annyit elárulhatok, hogy minden rosszra fordul. De az egészből mégis kinő valami szép és jó.

Hihetetlen, de Leon szokatlan izomereje valós történeten alapul, mégpedig egy kettős génmutációval született német kisfiúén, akiről egy ismeretterjesztő cikkben olvastam néhány évvel ezelőtt. Innen jött tehát az erős ember ötlete, illetve Steinbeck Egerek és emberek című regényéből – bár erre csak a kerettörténetben teszek utalást, ahol Leon már felnőtt. Steinbeck az egyik kedvenc szerzőm, így amikor kitaláltam, hogy kapcsolódni fogok hozzá, nem bírtam ki, hogy ne úgy teremtsem meg a világomat, hogy az hasonlítson egy kicsit az övére. A párhuzam ellenére viszont a Bæst teljesen másról szól.

Mindent egybevetve ez egy egészen drámai történet, és sok szereplő életét veszti benne. Ettől függetlenül hatalmas hiba – hogy azt ne mondjam, katasztrófa – volna kriminek vagy thrillernek nevezni. Sokkal inkább az élet nagy érzelmeiről és dilemmáiról szóló pszichológiai dráma.

en_GB
hu_HU en_GB