Gyerekkori emlékekből díjnyertes könyv – Interjú Morten Pape dán íróval

Morten Pape

Morten Pape dán író és forgatókönyvíró a Dán Királyság Magyarországi Nagykövetségének vendégeként érkezett Budapestre, hogy részt vegyen a 2016 áprilisában megrendezett 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Itt tartózkodása alatt megfordult a Skandináv Ház dán nyelvi klubjában, panelista volt a könyvfesztiválon, valamint a Skandináv Házzal együtt ünnepelte a független könyvesboltokat. Egyórás beszélgetésünk legfőbb témája Morten díjnyertes bemutatkozó kötete (The Plan) volt, de szó esett a forgatókönyvírásról, a dán filmiparról, illetve a dán jólétről is.

Az első könyved igazi siker Dániában, emellett jó pár forgatókönyvet is írtál már. Mindig (forgatókönyv)író akartál lenni?
Mindig tudtam, hogy jól megy az olvasás és az írás, tulajdonképpen egyedül ezekben jeleskedtem az iskolában. Nagyon frusztrált gyerek voltam, ezért mindig dalszövegeket és verseket írtam, firkáltam. Azt sikerült nehezen elhinnem, hogy meg is tudok élni ebből. Számomra az írás a legjobb módja az önkifejezésnek, mert semmiképp sem nevezném magam egy jó szónoknak – nagyon félénk vagyok. Amikor írok, a hatalom az enyém, és nem érdekel, mit gondolnak mások. A filmek gyerekkorom óta lenyűgöznek, tehát az írás és a film ötvözése ideálisnak tűnt. Történeteket szeretnék mesélni, semmi mást.

Mi a különbség a forgatókönyv- és a könyvírás között?
Forgatókönyvíróként egy hatalmas gépezet részeseként dolgozol, és nem kapod meg az utolsó vágás jogát. Gyakran a rendező vízióit segíted megvalósítani, mert ő nem feltétlenül ért az íráshoz. A filmet tekintem a legjobb művészeti médiumnak, mivel többféle érzéket egyesít, persze az irodalom is fantasztikus. Amikor a saját könyveidet írod, akkor egyedül a szerkesztővel állsz kapcsolatban, ami azért jó, mert kevesebb vélemény születik. Ez sokkal több szabadságot ad neked, hiszen nem kell meggyőznöd a rendezőt valamiről, ami lehet, hogy csak számodra fontos. Felelősség kérdése is egyben: nem mindegy, hogy minden felelősség az enyém vagy másokkal osztozom rajta egy hierarchikus rendszerben.

Mit tanultál a filmiparban eltöltött évek alatt?
A rövidfilmek és webizódok készítésével telt évek alatt megtanultam, hogy az ember aligha keres valamit ezzel, mivel annyi ember álmodozik arról, hogy a filmiparban dolgozhasson. Ha azt mondod, pénzt szeretnél keresni, akkor akár a következőket is hallhatod: „Elmehetsz a fenébe! Találunk elég embert, aki ingyen is megcsinálja!” Abban a szegmensben, amelyben én dolgozom, nincs pénz, a rövidfilmek általában alacsony vagy nulla költségvetéssel készülnek. Senki (pl. a rendező, a producer, az operatőr) sem keres semmit. Azért csináljuk, hogy tapasztalatot szerezzünk, hogy fejlődjünk szakmailag. Amikor az ember végre profinak mondhatja magát és játékfilmeken dolgozik, akkor természetesen szakmájává is válhat.

Morten Pape

Vissza a könyvedhez… Miért döntöttél úgy, hogy könyvet írsz az életedről?
Az egyik dán napilapban megjelent novellámmal kezdődött minden. Egy héttel a megjelenés után a két legnagyobb dán kiadó megkeresett és érdeklődött, hogy nem írnék-e regényt belőle. Igazán meglepődtem, úgy képzeltem, tíz évvel később történik majd mindez. Először forgatókönyvíróként szerettem volna érvényesülni, de mindig ott érlelődött bennem a saját történetem elmesélésének gondolata. Egy bizonyos környezetben eltöltött időszakról akartam mesélni.

Miről szól a novella?
A gyermek önmagamról és a depressziós anyámról, aki csak fekszik a kanapén, cigizik és gyógyszereket szed, valamint az apámról, aki az új családjával él. Egy nap az anyám megkér, hogy menjek el a boltba cigarettát venni neki. Az úton odafelé attól tartok, hogy valami történni fog, s a félelmem a hazafelé úton realizálódik, amikor is egy bandatag terrorizál. És ha ez még nem lenne elég, a távolból apámat is látom az új családjával. Egy őszinte, s valamelyest brutális történetet írtam. Szerencsére a kiadók láttak benne némi irodalmi kvalitást. Dániában szélesebb közönség számára addig ismeretlen környezetet mutatott be a novellám.

Sok hozzád hasonló gyerek élt ott, vagy a történeted inkább egyedinek mondható?
Sok hozzám hasonló gyerekkel lehetett találkozni, de én valószínűleg sokkal jobb körülmények között éltem, mint a barátaim – egy olyan környéken, amely a bűnözés, az erőszak és az ott garázdálkodó bandák miatt vált hírhedtté. Én tényleg az egyik legszerencsésebbnek számítottam. Megkérdezheted a barátaimat, ők tudnának mesélni arról, hogy az életük tízszer rosszabb volt, mint az enyém. Mindig is küszködtem a lelkiismeretemmel, nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy miért pont az történetem lenne egyedi, ezért az írás közben az ment a legnehezebben, hogy tudatosítsam magamban, hogy igenis van mondanivalóm.

Könnyű volt magadról írni, egyúttal megengedni másoknak is, hogy betekintést nyerjenek az életedbe?
Az írás részét élveztem a legjobban az egész „utazásnak”. Nem törődtem azzal, mit mondanak mások a könyvemről vagy rólam, én voltam a főnök, én parancsoltam. Ezt különösen élveztem, mert egész életemben azzal foglalkoztam, hogy mit gondolnak rólam mások. Nem bosszút akartam állni, mégis visszafizettem valamit az íráson keresztül. A valóság csak a könyv megjelenésének napján kopogtatott az ajtón. A szerkesztőm szemébe néztem, a kezemet a fejem tetejére tettem és azt kérdeztem: Mit tettem?

Morten Pape

Hogyan dolgoztatok a szerkesztőddel?
Az elején minden héten elküldtem neki a kész részeket, majd ő a rá következő héten adott visszajelzést. Ez azonban nem vezetett sehová. Úgy éreztem, mintha egy lépést előre és két lépést hátra tettünk volna meg, ezért úgy döntöttem, hogy csak akkor küldöm el neki a kéziratot, miután végeztem a teljes könyvvel.

Milyen tanácsokat kaptál a szerkesztődtől az írás közben?
A legjobb tanács, amelyet adott, az volt, hogy „a kevesebb, több”. Segített rájönnöm, hogy túlságosan próbálkozom, hogy bombasztikus és vicces legyek. Ezért úgy szerkesztette a szöveget, hogy az sokkal kézzelfoghatóbbá vált. Azt mondta: Nem azt kell hangsúlyozni, hogy mit láttál és tapasztaltál, azt kell megmutatnod, hogyan bánsz a szavakkal! Ne bonyolítsd túl!

Könnyen fogadtad a kritikát?
Meglehetősen nehezen, mert neki volt igaza és én tévedtem, de a szerkesztési folyamat egész fájdalommentesen zajlott. A régimódi módszer szerint dolgoztunk: A szerkesztőm kinyomtatta a teljes kéziratot, majd megjegyzéseket írt és különféle jeleket rajzolt a piros tollával. Ezt követően át kellett néznem mind a hatszáz oldalt, amit kifejezetten utáltam, de ezt a fázist semmiképp sem hagyhattuk ki.

Elolvastad a könyved rögtön azután, hogy végeztél vele?
Még csak ránézni sem tudtam. A könyvet elkészült, és nem akartam megkockáztatni, hogy elkezdem olvasni és közben nekiállok javítani ezt-azt. Ha találtam volna benne valami hibát vagy valami olyasmit, amelyet mindenképp javítanom kellett volna, akkor biztosan csüggedni kezdtem volna. Mostanában viszont nem menekülhetek előle, mivel gyakran kell felolvasnom rendezvényeken – és még mindig tetszik. Természetesen néhány részt jobban is megírhattam volna, de az az élet értelme, hogy tanuljunk és folyamatosan fejlődjünk. Nem biztos, hogy jobb író lettem, de sokat tanultam.

Mit jelent számodra az, hogy „jobb író”?
Azt jelenti, hogy az ember magabiztosabban szól a saját hangján, ehhez pedig elengedhetetlenek az új kihívások, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az ember szintet tudjon lépni és valami teljesen mást alkothasson. A művészek, akiket a legjobban csodálok, soha nem ismételték meg a korábbi munkáikat. Gondolj a Radioheadre! A második albumukat igazi kasszasikernek tartották, a legnagyobb rockbandának számítottak a világon, és mindenki arra várt, hogy mivel rukkolnak elő legközelebb. És mi történt? A teljesen instrumentális rockzenétől eljutottak a full elektronikus zenéig. Persze mindenki meghökkent, de végül mindenki gratulált nekik. Nem szeretem azokat a művészeket, akik ugyanazt a dolgot csinálják újra és újra csak azért, mert az egyszer bejött nekik. Ez unalmas!

Ez kényelmes is…
Igen, az, és én igazán utálom a kényelmet. Nem szeretem az állóvizet és az elégedettséget. Azt mondják, Dánia a legboldogabb ország a földön. Talán az, talán mi, dánok, csak jobban tudunk hazudni, mint mások. Emellett az egyik legjobb jóléti államban élünk, és történhet akármi, valaki/valami úgyis „elkap minket”. Nem szeretem ezt. E tekintetben nem mondanám magam dánnak.

Talán csak a dánok számára ilyen kényelmes, a bevándorlók számára talán már kevésbé…
Ebben van valami. Európa többi része küszközdik az integrációval, amely két fél tánca, s nem egyirányú forgalom. Senki nem akar belépni egy olyan klubba, ahová nem hívták meg vagy ahol nem látják szívesen. Másrészt vár az emberre egy klub, de ő a semmi jelét nem mutatja annak, hogy csatlakozna.

Mi hiányzik?
Nem kommunikálunk eleget vagy hiányzik az a demokratikus párbeszéd, amely minden demokrácia alapja. Nem ismerjük egymást, ezért félünk egymástól. Az ember mindig fél attól, amit nem ismer.

Morten Pape

Gyermekkorod helyszínét, amelyet Urbanplanennek hívnak, nagyon sötétnek fested le. Az is ismert, hogy a lakosság összetétele vegyes, dánok és bevándorló háttérrel rendelkezők egyaránt lakják, bár ők inkább csak egymás mellett, mintsem együtt élnének. Változott valamennyit az évek során a hely vagy még mindig ugyanolyan?
Hál’ istennek változott az utóbbi 5-6 évben! Mostanában a lakosság összetétele is arányaiban kiegyenlítődött. Sok épületet lebontottak, és most újakat akarnak építeni. Jelenleg konzulensként dolgozom egy építészirodánál, amely szeretné megnyerni a terület fejlesztésére kiírt pályázatot. A helyreállítás sok pénzbe kerül, de a városvezetők erőfeszítése arról tesz tanúbizonyságot, hogy ők mindig hittek a környékben, illetve fantáziát láttak benne.

Mit mondanak a könyvedről azok, akik a környéken élnek/éltek?
Sok barátom olvasta a könyvem, ők azt mondták, tetszett nekik, és nagyon hálásak. Mások csak annyit hallottak, hogy írtam egy könyvet a környékről és mindenkiről rosszakat mondok. Azonban ez egyáltalán nem igaz: a történet egy más történetben elevenedik meg újra, és én csak a gyűlölet célpontja vagyok. Nem is vártam mást, és ez nagyon szomorú.

Igyekeztél minél realisztikusabb lenni, vagy azért csekély fikció is megjelenik a könyvben?
Fikciónál soha nem lesz több. A történet valós, de semmi sem valódi. Sok ember kérdezte, miért regényként és nem önéletrajzi kötetként tekintek a könyvre. Hogy őszinte legyek, úgy gondolom, az önéletrajzok inkább fikciók, mint a regények: Nem tudod megírni az igazságot, de tudsz őszintén írni. Ezen fáradozom én is, amikor írok. Nem emlékszem minden egyes mondatra, amely elhangzott, de emlékszem bizonyos momentumokra. Ezért néhány részlet inkább fiktív, bár a valóságot is ott hordozzák magukban. Ez az én valóságom, az én igazságom.

Tervezel filmet forgatni a könyvedből?
Egy cég megkeresett azzal, hogy kezdjem el írni a forgatókönyvet. Hozzá is láttam, de aztán abba kellett hagynom, mert úgy éreztem, nem jött még el az ideje, hogy újra átéljem ugyanazt. Azért írok, hogy emberként tovább tudjak lépni.

Talán hagynod kellene, hogy valaki más írja meg, s te csak átolvasd, miután elkészült…
Lehetséges – vagy amikor a jövőben pénzem nem is, de időm lesz, akkor azt mondom, hogy ugorjunk neki.

Mit élvezel a legjobban íróként?
Az írást, élvezem a folyamatot.

Írók, újságírók és azok számára, akik fő feladata az, hogy egyedül (már ha ez a helyzet) üljenek és írjanak, a legnagyobb kihívást az jelentheti, hogy az idejük nagy részét egyedül kell tölteniük. Nem unalmas számodra a mindennapi rutin?
Unalmasnak soha nem unalmas, de magányos. A könyvem előtt aligha tudtam volna megélni íróként, mindig dolgoznom kellett mellette. A könyv sikerének köszönhetőn fel tudtam mondani, és ma már csak az írásra koncentrálok. Reggel felkelek, bemegyek az irodába és írok, majd öt órakor hazamegyek. Ezt a rutint követem manapság, és mint mindenhez, ehhez is hozzá kell szoknia az embernek. Fura, hogy a saját főnököm vagyok, de szeretem magam beosztani az időmet. Négy évvel ezelőtt is morfondíroztam erről, de teljesen másképp képzeltem. Mindenesetre nagyon büszke vagyok, és nem panaszkodom. Ez az álmom, ezt akarom csinálni.

Ilyen egyszerű reggel 9-től este 5-ig írni aztán hazamenni?
A The Plan esetében ugyanabban a szobában ettem és aludtam, mint ahol írtam. Megtapasztalni ezt is, azt kell mondjam, jó, ha az ember beépíti a napi rutinjába, hogy kilép az ajtón, felül a biciklire és elteker az irodába, becsukja az ajtót és ott kezd el dolgozni. Így valamelyest üzembe helyezi az agyát, hogy képes legyen a munkára koncentrálni, az idő pedig repül az irodában. Akkor állok fel, amikor akarok, tehát nincs nyomás rajtam. Nem biztos, hogy megtaláltam a megfelelő rutint, egyensúlyt vagy munkafolyamatot, de most nincs más dolgom.

Mi történik akkor, amikor leblokkolsz és nem tudsz írni?
Elfogadom, hogy nem tudok minden nap dolgozni, de természetesen nem szabad minden napnak ilyennek lennie. Nem tudok írni, amikor rossz a hangulatom, amikor stresszelek, levert vagy frusztrált vagyok, vagy amikor valami zavar. Ha nem tudok koncentrálni, csinálok valami mást: teszek egy hosszú sétát, elmegyek moziba vagy találkozom a barátaimmal.

Néha segít, ha kézzel kezd el írni az ember ahelyett, hogy a számítógép képernyőjét bámulná. Mindig a számítógépen dolgozol?
Általában igen, de szeretek kézzel írni. Gyakrabban kellene csinálnom. Az ember az ujjbegyeiben érezheti az agyát, illetve minden egyes szót, amelyet leír, jól meg kell gondolnia, nem nyomogathatja a „delete” gombot.

Milyen kihívásokkal szembesülsz írás közben?
Az önbizalomhiány, az öngyűlölet, és a gondolat, hogy nem dolgoztam eleget, mindig körülöttem ólálkodik. Minden kreatív megtapasztalja ezt, ezért mindig figyelmeztetnem kell magam, hogy hagyjam abba a panaszkodást. Néha a kialakult „kellemes állapotot” a legnehezebb fenntartani. Ezenkívül néha fáj kezem, az írás fizikai fájdalmat okoz.

Sokak számára az írás csak egy hobbi. Te mit csinálsz, amikor nem írsz?
Olvasok, de nem annyit, amennyit szeretnék. Az olvasás éppen olyan fontos, mint az írás. Ha épp nem írok, a legjobb dolog, amelyet tehetek, hogy olvasok és inspirációt gyűjtök. Az inspiráció legjelentősebb dolog az életemben. A könyvek, a filmek, és minden történet, amellyel találkozom, inspirálnak. Másrészt igazán hétköznapi srác vagyok: szeretem a focit és szeretek meginni egy korsó sört a barátaimmal.

Morten Pape

Ha jól tudom, a következő könyved már készülőben. Ugyancsak az életed inspirálta?
Nem rólam szól, de igaz események ihlették: 2008-ban az egyik korábbi mostohatestvérem részt vett egy fiatal meggyilkolásában. A gyilkosságnál jobban érdekel az út, amely odáig vezetett, hogy fiatalok öltek fiatalt. El akarom mesélni a történetét azoknak a gyerekeknek, akiket a szüleik, a rendszer és tulajdonképpen mindenki cserbenhagyott – olyan gyerekekét, akik elkerülhetetlenül szörnnyé váltak. Nem akarom felmenteni a srácokat, de emberként szeretném bemutatni őket. Nyomott hagyott bennem, hogy az egyikük a mostohatestvérem volt. A tragédia előtt játszottam vele, és az utcán múlattuk az időt. Nem viselkedett erőszakosan, bár nagyon mérges és bizonytalan volt.

Nem gondolod, hogy a téma nagyon hasonlít az első könyvedéhez?
A város ugyanazon területén játszódik, ugyancsak rasszizmusról, rossz nevelésről szól, tehát, igen, hasonló elemekből épül fel, mint az első könyvem, de nem hiszem, hogy ez problémát jelentene. A tartalom mindig csak annyira jó, mint ahogyan azt megírták. Másképp szeretném elmesélni ezt a történetet. Jobban el szeretnék merülni a történetmesélésben.

Tudod már, mikor jelenik meg?
Ó, először meg kell írnom! Már hozzáláttam, szóval remélem, jövőre.

Facebook
Twitter
Athenas (csak dánul)

Írta: Majsa Barbara
Twitter/Medium: @m_bbi